Pp kicsi 45
2017-08-20
Unnamed

"Nálunk a diákújságíró is egyenlő munkaerő"

Interjú Dr. Török Ervinnel, az Apertúra magazin egyik szerkesztőjével és újságírójával.

Korábban az Apertúra Magazinról szóló cikkünkben dr. Füzi Izabellával készítettünk interjút, ezúttal pedig dr. Török Ervinnel, a médium egyik szerkesztőjével és újságírójával beszélgettünk.

A diákmunka-rovat szerkesztője. Miben más egy ilyen jellegű rovat, mint a többi – vagy más-e egyáltalán?
2007-től vagyok az Apertúra szerkesztője, többek között a diákmunka-rovat felelőse, de nem korlátozódik a munkám erre (magam is közlök írásokat, fordítok, kontrollfordításokat csinálok, tematikus számokat szerkesztek stb.). Az egyik feladatom, talán amelyik a legnagyobb kihívást jelenti, valóban a diákmunkák gondozása.

A felsőoktatásban kardinális fontosságú az utánpótlásképzés, valamint a hallgatók bevonása a különböző kutatásokba. Emiatt is valamennyi tanszék próbál a diákok számára valamilyen publikációs felületet vagy fórumot biztosítani. Az Apertúra esetében már a kezdetektől nagyon fontos szempontként jelent ez meg; ugyanakkor szerettük volna elkerülni azokat a buktatókat, amelyeket az ilyen típusú publikációs fórumok magukban rejtenek. A PhD-felvételire készülőkre például publikációs kényszer nehezedik (a publikációk plusz pontokat jelentenek a felvételi eljárás során). Ez persze pozitív dolog, és üdvözlendő. A gond ott kezdődik, amikor e kihívás kezelése kényszermegoldásokat szül: például olyan tanszéki kiadványokat, amelyek a publikálási igény kielégítésén kívül egyéb célt nem szolgálnak. Ez, noha mindenki belátja a relatív hasznosságukat, egyben e kiadványok tudományos értékének inflálódásához vezet. Az Apertúránál próbáltunk másképp közelíteni ehhez a problémához.

Először is, az Apertúra öndefiníciója szerint nem tanszéki, hanem országos folyóirat, amely bölcseleti, filmelméleti, filmtörténeti, a vizuális kultúrával kapcsolatos témákkal foglalkozik. Így ez a rovata nyitott valamennyi magyarországi egyetem diákja, PhD-se és minden fiatal kutató számára. Vagyis bárkinek az írását – amennyiben az releváns, újszerű, és a tudományos publikációk kritériumainak megfelel – szívesen leközöljük. Noha semmiféle ezzel kapcsolatos statisztikát nem vezetünk, ha valaki gyorsan átlapozná a folyóirat számait, akkor láthatóvá válna, hogy nagyon sok (megtippelném, hogy több mint fele) az olyan munka, amely nem kapcsolódik az egyetem egyik műhelyéhez sem. És mivel kerüljük a belterjességet, ezért – legalábbis a reményeim szerint – a dolog értéke és vonzereje is megugrik, és ebből az itt publikáló hallgatóink is profitálnak.

Másodszor, a „diákmunka” rovat a nevében arra utal, hogy az itt megjelenő szövegek írói fiatalok. És semmi más egyébre. Az Apertúra valamennyi szövegére egységes minőségi kritériumot alkalmazunk, és ebből nem engedünk, csak mert diákmunkáról van szó. Sem a szerzők hozzáállásában, sem pedig a cikkek minőségét tekintve alig van – ha egyáltalán – különbség ez és a többi rovat írásai között. Gyakran találkozom azzal, hogy ezeket a szövegeket idézik más szövegekben, beviszik a szemináriumokra stb. Szóval az idézettségük is azt mutatja, hogy nincs semmilyen releváns különbség diákmunka és más írás között. Ha van különbség, az nem az olvasó által látott eredményben, hanem a szerkesztési folyamatban van. Mivel ezeknek a szerzőknek jóval kisebb a publikációs gyakorlatuk, ezért a szerkesztés is hosszabb, többkörös, gyakran szinte fájdalmas munkafolyamat szokott lenni, ahol sokszor mondatokért, megfogalmazásokért kell harcolni. Ez időigényes és gyakran frusztráló is, mind a szerkesztőnek, mind a szerzőnek – eredményét tekintve viszont sikeres, mert az eredmény mindig profibb lesz, mint ahonnan elindultunk, és mert – legalábbis remélem – ez a gyakorlat a szerzőnél előbb-utóbb készség szintűvé válik. Szóval a szerkesztési folyamatot amolyan „az írás iskolájának” gondolom. Nagyon sok olyan írás van a rovatban, amelyre különösen büszke vagyok: Kele Fodor Ákos, Kapás Zsolt Zsombor, Zemankó Anikó írásait és még sok másikat ki tudnék emelni.

Ön vezeti a Szegedi Irodalomelméleti Műhelyt. Mesélne róla egy keveset?
Ez hosszú történet … Lehet, hogy a „vezetés” nem a legpontosabb szó a Műhely kapcsán, mert egy önszerveződő körről van szó. A SZIM időszakos műhely, és mivel projekt alapon működik, vannak olyan félévek, amikor nem indul el. Történetét tekintve a tanszék hagyományaihoz kapcsolódik, pontosabban ahhoz, amiből a tanszékünk kinőtt. Vagyis a szegedi DeKon-csoport működéséhez,amely egy jelentős irodalomelméleti műhely volt a kilencvenes évek elejétől (egy bő évtizedig működött), és olyan kutatók dolgoztak benne, mint Hárs Endre, Szilasi László, Kiss Attila Attila, Odorics Ferenc, Müllner András, Kovács Sándor sk., Hódosy Annamária stb. A tanszék megalakulása előtti időkből emlékezetesek a csütörtök esti szemináriumok és a deKONferenciák. Időközben az a kutatócsoport megszűnt, a helyét a SZIM vette át, amely lazább, konkrét kutatások köré szerveződő műhelymunkát fed. Időközben megjelentek olyan új kutatási területek, témák a tanszéken, melyek a korábbi kérdésfelvetések módosulásához is vezettek. Például hangsúlyosabb szerepet kap benne a vizualitás, a vizuális kultúra.

Publikációi közül ki tudna-e esetleg emelni egy legkedvesebbet?
Szerencsés esetben ez az olvasó tisztje lenne, és ideális esetben az írójától függetlenül élik a szövegek a saját életüket. De nyilván erről a végéről is meg lehet a dolgot fogni. Végül is, két jelentkezőm is akad. Az egyik egy Kleist-interpretáció: „Az erőszak határai”, amely a Kolhaas Mihály elemzése. Azért érzem annyira a szívemhez közel állónak, mert sokat szenvedtem vele. Fogarasi György rendezett egy nemzetközi konferenciát, „Terr(orism) and Aesthetics” címmel; az első változata arra készült el, azután éveken át dédelgettem, vissza-visszatértem hozzá. Azt vizsgálom benne, hogy az erőszak (a önbíráskodás, valamint a partizánság és a politikai dimenziót nyerő erőszak) miként implikál egy hermeneutikai-esztétikai mozzanatot, és ez miként hat vissza az erőszak kérdésére.

A másik egy Apertúrás cikkem, a „Narráció, szatíra és a látvány politikája a Budapesti iskolában”. Ez a téma miatt a szívem csücske. Bódy Gábor azt mondja, hogy a dokumentumfilm a film filozófiája. Ez különösen igaz a Budapesti Iskola filmjeire, amelyek dokumentarista fikciók, vagy fikciós dokumentumfilmek, és mind a dokumentumfilm-készítés, mind pedig a játékfilmek esztétikájának a megújítására törekedtek. A tanulmány arról szól, hogy a tekintet semlegességét önmagában nem biztosítja a felvevő technikai apparátus, hanem annak elérése (amit e filmek szatirikus hangoltságával hozok összefüggésbe) a filmalkotás igazi kihívása.

Kutatási területei között szerepel a német romantika is. Mi ragadta meg ebben a korban?
Ez ugyan messze esik az Apertúrás feladataimtól, de szívesen válaszolok a kérdésre. A doktori disszertációmat Kleistból írtam, a disszertáció elsősorban Heinrich von Kleist műveire fókuszált. Ő a romantika meglehetősen különös alakja, Hölderlinnel együtt a német romantika „szent őrültjeinek” (vagy bolondjainak) szokták tartani. Kleist szövegei nagyon olvasmányos, szórakoztató, szinte szenzációhajhász írások. Másrészt nagyon nyugtalanítóak, mert nagyon szokatlan víziót artikulálnak az emberi létezésről, amelynek a középpontjában, a szövegek tanúsága szerint, az emberi gondolkodás és cselekvés monstruozitása, vagyis szörnyeteg mivolta áll. Függetlenül attól, hogy a politikai cselekvés, az önfelismerés, az érvelés, a szerelmi viszony, vagy bármi egyébről van is szó, minden esetben különös hangsúly esik az érthetetlenségre, az értelmetlenségre, a megértés és a cselekvés olyan kontrollálhatatlan mozzanataira, amelyek radikálisan forgatják fel az én, a megértés, a politikai cselekvés reflexív formáit. Mintha valaki a dolgok szervetlen élete felől próbálna meg minden típusú organizációt leírni. Földényi F. László nem véletlenül fedezte fel Kleistban az expresszionizmus előfutárát. A Kleist szövegek e kétarcúsága lenyűgözött, és ma is lenyűgözőnek tartom. A múlt század közepe óta egy folyamatos Kleist-reneszánszról beszélhetünk, és nagyon sok kortárs elmélet nyer belőle inspirációt.

Köszönöm az interjút!

Képek forrása:
allas.hu
article.wn.com

A szerzőről