Pp kicsi 45
2017-08-20
Let%c3%b6lt%c3%a9s

Film, vizualitás, kritika - Apertúra Magazin!

Az Apertúra magazin megújult profillal és felülettel várja régi és új olvasóit.

„Film, vizualitás, kritika” – az Apertúra Magazin e trió jegyében értelmezi a vizuális kultúra mai jelenségeit. Kitüntetett helyet foglal el “hasábjain” a film, de messze nem bánnak mostohán a vizuális kultúra egyéb területeivel sem. Olyannyira, hogy a hagyományos műfajok mellett még a populárisabb területek (úgymint internetes művészet, street art, képregény, karikatúra, graffiti) kedvelői is megtalálhatják a kedvükre való csemegét.

Az Apertúra Magazin 2009-ben látott napvilágot, amikor is az ország egyik meghatározó filmes szakfolyóiratának, az “Apertúra. Film – Vizualitás – Elmélet” című negyedéves online periodikának a testvéroldalaként kezdte meg pályafutását. A jövőben egyfajta “szellemi iránytű” szerepét kívánja betölteni. Amire nagy szükség is van, hiszen a képi kultúra már életünk minden területén jelen van: a munkában, a szórakozásban, a mindennapi életben – de akár az intim szférában is. A sokféle vizuális folyamat azonban rendszerezésre szorul, enélkül ugyancsak nehéz volna megérteni őket és eligazodni bennük. Másik céljuk, hogy hídként szolgáljanak a régió és az ország egyéb területei közt. Népszerűsítik a szegedi (és környékbeli) kulturális eseményeket, bekapcsolják őket az ország kulturális vérkeringésébe is. A nagyobb intézmények mellett a kisebb szervezetek, civil közösségek és önkéntes fórumok is lehetőséget kapnak.

Dr. Füzi Izabellával, a magazin főszerkesztőjével beszélgettünk.

Bölcső: Miért kötelezte el magát a vizuális média mellett?
Dr. Füzi Izabella: Régi közhely, hogy az érzékelhető világról szerzett információink nagy része vizuálisan csatornázódik. Az is nyilvánvaló, hogy az életritmusunk szubjektíven is megtapasztalt gyorsasága kedvezni látszik az álló- és mozgóképeknek a koncentráltabb figyelmet igénylő szöveges üzeneteknél. (Vessünk csak egy pillantást a Facebook-posztok kedvelési mutatóira.) Bár sok érv szól amellett, hogy a képekkel gyorsan és hatékonyan lehet kommunikálni, én mégis azt szeretném hangsúlyozni, hogy a látványnak sajátos (történetileg, kulturálisan, társadalmi és mediális szempontok által meghatározott) nyelvei vannak, és a képekkel töltött idő sokszorosan megtérül. Különösen az érdekel, hogy a vizuális információk hogyan válnak tudássá, általánosan elfogadott ismeretté, hogyan formálják az önmagunkról és a világról alkotott elképzeléseinket, és hogy ebben a folyamatban nem veszik-e el valami a képek elemi és sokértelmű érzékiségéből. Tehát: mi a kapcsolat a vizualitás és a tudás között, és vajon a képek leegyszerűsíthetőek-e pusztán a kognitív, megismerői dimenzióra?

Mi adta az ötletet a magazin életre hívásához?
A régebbi Apertúra azon tudományos diskurzusokat jeleníti meg, melyek a vizualitással foglalkoznak különböző tudományok és tudományterületek meglátásainak a felhasználásával. Ez egy meglehetősen interdiszciplináris vállalkozás, hiszen az inkább esztétikai megközelítések mellett, mint a filmtudomány, képelméletek, színháztudomány, egyre fokozottabb figyelmet kapnak azok a tudományok, melyek a képek használatát vagy az azokhoz kapcsolódó használati szokásokat vizsgálják: médiatudomány, antropológia, kultúratudomány stb. Természetesen ez a hangsúlyeltolódás az előbbi megközelítéseken belül is kitapintható, és a folyóirat fokozott figyelmet szentel a képek és mozgóképek
társadalmi kontextualizálásának. Ezt helyezik előtérbe a dokumentaritás, a propaganda, a cigányábrázolás, a rendszerváltás vizuális reprezentációinak szánt tervezett számaink. Emellett számos filmműfajnak (pl. film noir, animáció), filmtörténeti irányzatnak (csehszlovák újhullám, Budapesti Iskola), filmformanyelvi és esztétikai kérdésnek (önreflexió, audiovizualitás), kulturális gyakorlatnak (város, múzeum, testreprezentáció) tematikus
számokat szánunk, melyek szöveggyűjtemény terjedelemben tárgyalják az adott kérdést, és gyakran a magyarországi felsőoktatási intézményekben kötelező szakirodalomként vannak megjelölve.

Az Apertúra Magazin nem vállalkozik a témák ilyen mélységű tárgyalására, inkább a kortárs vizuális jelenségekre adott gyors reakciók építik fel az írásokat. Nyelvezetében is közelebb áll a nagyközönség elvárásaihoz, emellett azonban igényes és tartalomgazdag, s ami ennél is fontosabb, kritikai hozzáállást
vár el a szerzőitől, illetve közvetít olvasói számára. Ez alatt nem a „kritizál” szó köznyelvi megfelelőjét értem, tehát nem feltétlenül a rosszallás vagy a helytelenítés kinyilvánítását, hanem egy olyan pozícióból való megszólalást, ahonnan rá lehet kérdezni olyan dolgokra,melyeket nyilvánvalónak, követendőnek vagy éppen elutasítottnak gondolunk.

Az Apertúra Magazin 2014. év eleji profil- és felületváltása jó alkalom volt arra, hogy szerkesztő kollégáimmal (Milián Orsolya és Gáncsos Kármen, akik oroszlánrészt vállalnak abban, hogy a magazin mindig naprakész legyen) újragondoljuk, mi az, amire ma a legnagyobb szükség van, és hol a helyünk a hasonló profilú magyar portálok sorában. Arra jutottunk, hogy kiemelten szeretnénk foglalkozni a helyi vizuális kultúrával, Szeged és térsége magasművészeti és tömegkulturális jelenségeivel, bevallottan arra törekedve, hogy fejlesszük a szegediek „vizuális környezettudatosságát”. Első lépésként meghirdettünk egy pályázatot, Szeged − Más szemmel címen, melyben arra kértük a pályázókat, hogy különböző műfajokban reagáljanak az őket körülvevő vizuális benyomásokra (közterek, épületek, szobrok, szórakozóhelyek, kirakatok stb.). A magazin mind tematikusan, mind műfajilag
széles spektrumot kínál a vizuális kultúrában elmerülni vágyó olvasóknak és szerzőknek: a rövid jegyzetektől a film- és kiállításkritikán át a hosszabb esszékig, olyan változatos területeken, mint a film, színház, média, képzőművészet.

Ön a szegedi Filmelmélet és filmtörténet program vezetője. Mesélne erről egy keveset?
A szegedi bölcsészkaron a Vizuális Kultúra és Irodalomelmélet Tanszék gondozza a vizualitással kapcsolatos tanulmányok, szakok nagy részét. A szabad bölcsész alapszakon a Filmelmélet és filmtörténet szakirány keretén belül klasszikus filmes tanulmányokat folytatnak a hallgatók: megismerkednek a mozgókép nyelvével, szerkesztési szabályaival, a filmesztétika alapkérdéseivel, az egyetemes és magyar filmtörténet kanonikus műveivel. Ezen kívül alkalmuk van, különösen a szakmai gyakorlat keretein belül, belekóstolni néhány filmes szakma rejtelmeibe, mint például a forgatókönyvírás, a digitális animálás, filmkritikaírás, fotózás. Akik tovább szeretnék folytatni a tanulmányaikat, a Vizuális kultúratudomány mesterszak keretében elmélyülhetnek a vizuális kultúra valamely részterületében (tömegkultúra-kutatás, múzeumelmélet, kortárs film, színházkultúra).

Napjainkban minden a vizuális kultúrával, leginkább modern formáival van teli – hogyan lehet modern világunkban értékként megőrizni? Nem „értékteleníti el” az, hogy szinte már átláthatatlan mennyiségben zúdul az emberre?
Az érték kérdése engem is fokozottan foglalkoztat. De nem feltétlenül a nosztalgia, egy letűnőben lévő kultúra iránti sajnálkozás vezérli. A vizuális kultúra történetében számos olyan periódus volt, amikor az emberek úgy érezték, hogy a vizuális benyomások elárasztják, lehengerlik, vagy hogy a képek éppenséggel fenyegetőek, veszélyesek valamely tudásra vonatkozóan. Intenzitásában a legutóbbi ilyen időszak a mi térségünkben talán a 19-20. század fordulója, amikor a technika forradalma nyomán megváltozott a mindennapi élet, és a vizualitás új mediális formái, új látványosságok jöttek létre. Számomra ebben az az izgalmas, hogy nyomon követhetővé válik a képek használati értékének a megváltozása, vagy éppenséggel magának a képfogalomnak az átalakulása, mint az napjainkban az analóg/digitális váltással kapcsolatban is megjósolható. Például filmet lehet készíteni anélkül, hogy bárki egyetlen kockát is leforgatna.

Számos tanulmányt, könyvet publikált, illetve vett részt társszerzőként megjelenésükben. Melyik az Ön számára a legkedvesebb, legemlékezetesebb?
Természetesen mindegyik kedves és emlékezetes, már csak amiatt az intenzív időszak miatt is, amit ilyenkor az írásművek elkészítésére szánunk. Talán a Török Ervinnel közösen jegyzett írásunkat emelném ki, a Bevezetés az epikai szövegek és a narratív film elemzésébe címűt, mely az elbeszélés, a történetmondás intermediális kérdéseivel foglalkozik (az irodalomban és a játékfilmekben), s melyet sok felsőoktatási intézményben digitális tananyagként használnak Az Apertúra Könyvek sorozatra pedig kifejezetten büszke vagyok, hiszen az Apertúra egész csapata ingyen és lelkesen dolgozik azért, hogy ezek a könyvek minimális támogatása mellett ilyen minőségben megjelenjenek. Szeretném itt is megragadni az alkalmat, hogy köszönetet mondjak a szerzőinknek, fordítóinknak, szerkesztőknek és munkatársaknak – és természetesen az olvasóinknak, akiknek bátorító és támogató visszajelzései életben tartanak
az anyagi és kapacitásbeli erőforrásaink szűkösségének idején is.

És végül, ha megenged egy kicsit személyesebb kérdést: melyik a legkedvesebb filmje?
Ezt a kérdést gyakran fel szokták tenni, és mindig lehetetlennek találom a válaszadást.
Nemcsak azért, mert hatalmas korpuszról van szó, hanem azért is, mert a 20. század meghatározó médiumaként a film számos formája jött létre (a domináns játékfilm mellett a dokumentum-, az animáció, a kísérleti, az ellenkulturális, az avantgárd film), így nem lehet olyan szempontot találni, amely ezt a sokféleséget egybe tudná fogni. Sok kedves filmem van, sokféle szempontból. Ha csak egyet lehet mondani, akkor az Az élet fája, Terrence Malick 2011-es filmje − ezt mostanában néztem újra, és még mindig lenyűgöz és gondolkodóba ejt.

Képek forrása:
online-film.in
uj.apertura.hu
vizkult.hu

A szerzőről